12 évesen, egyedül a lakásban, várva, hogy a család hazaérjen, egy noname zenecsatornát hallgatva múlattam az időm. Egyszer csak egy dallamos hangra kaptam fel a fejem, a zöld tekintet szinte a lelkembe égett, a kellemes, rock-os hangzás a fülembe mászott. Szerelem volt. Első látásra. Sajnos az előadó nevét homály fedte, mivel a zenecsatorna nem tüntette fel a klip végén. Nem tudtam elfelejteni, de hiába kutattam, nem találtam rá. Aztán szép lassan teltek a hónapok, de még mindig dúdolgattam magamban a dallamot. Végül rájuk találtam, és azóta sem eresztem őket.
 |
| Forrás: treli.buzznet.com / The Funeral of Hearts - az első szám, amit hallottam tőlük / |
A világrengető hír:
Ismét egy monoton, unalmas munkanapon voltam voltam túl, mikor is az egyik neves közösségi oldalon, amit most nem nevezek nevén, egy érdekes bejegyzést címzett nekem az unokahúgom, egy linkkel együtt. Megnyitottam, és azt hittem, ott helyben megáll a szívem!!! Jönnek!!! Ide!!! A mi kis hazánkba!!!! Két nap nem sok, annyi nem telt bele, mikor is végre a kezemben tarthattam a jegyem. Aztán elindult a végső visszaszámlálás.
Felvirradt a nagy nap:
Ez sem úgy indult, mint ahogy a Sors nagy könyvében meg van írva, ugyanis Murphy úgy igazán, kiadósan beleköpött a levesembe. Vidéki vagyok, ezért hamar fel akartam érni a fővárosba, de naná, hogy elaludtam. A húgocskám kiakadt, a barátja szintén, tehát csúszott az egész napunk. A tervezett de. 10 óra helyett du. 02-re jutottunk csak BP.-re. Felborult a komplett programunk, és mire a Parkhoz értünk (megjegyzem, 18:00-át mutatott a telefonom kijelzője), már egész tekintélyes kis tömeg gyűlt össze. Fuccs az első sornak. Utólag ugyan nem bánom, mert hát rohadtul mindegy, hol állsz, ha hallhatod, mindemellett pedig még láthatod is a kedvenceid.
Az előzenekar:
Nem lepek meg vele senkit, ha azt mondom, enyhén szakadt le a pofázmányom a helyéről, mikor megtudtam ki fog játszani a srácok előtt. AFC... Really??? Ment a fújolás, az osztás minden irányból. Nekem is megvolt a nyers véleményem, hogy mennyire nem valóak ők a NAGYOK elé. De igazán befoghatom a bagólesőm, mivel be kell valljam, az összes albumuk megvan. Szégyellem magam, bocsánat. Egy gyenge pillanatomban szereztem meg magamnak őket, és, ha rossz szájízzel is, de kimondom: EGÉSZ JÓ DALSZÖVEGEIK VANNAK... Azt sem tagadom, hogy mikor játszottak, néhányat énekeltem velük. Ahogy azt sem, hogy szinte sírtam a nevetéstől, mikor a mögöttem álló hölgyemények oda-oda mondogattak egy egy velőset, kapcsolódva a szövegeikhez. De nem ez a lényeg. Amit ebből az összevisszaságból ki akarok hozni, az az, hogy nem tudtak ebben a tetű országban egy olyan zenekart találni, ami valamennyire vágott volna az mellé, amit a HIM képvisel. Attól függetlenül az AFC tényleg mindent megtett, hogy megpróbáljon bemelegedni a kissé feszengő, tiltakozó nagyérdemű, azért pedig külön piros pont, hogy jól tolták élőben. No playback, az énekes /Tomi/ pedig nem volt hamis.
 |
| Forrás: Saját Anti Fitness Club |
Kezdődik... :
Sikolyok hangzanak mindenütt, a staff az utolsó simításokat végzi, a füstgép bemelegedni látszik. Türelmetlenül, hatalmas sóhajokkal, ezres vérnyomással (a mérő tuti kiakadt volna ) vártam, hogy fellépjenek a színpadra. Telefon a kézben, video funkció beizzítva, várva a a nagy pillanatra. És akkor bevonultak. Ment a felvétel, de egyszerűen nem tudtam felfogni. Leblokkoltam. Valóra vált egy olyan álmom, amiről szentül hittem, hogy amíg élek, nem teljesül. Ránéztem az unokatesómra, ő pedig rám. Sírt... nem is, inkább zokogott. Mondhatnátok, hogy gyerekes, gáz. De nem az. Ugyanazt érezte, amit én. Megtörtént, előttünk állnak azok, akikre szaros korunk óta várunk.
Nem sokat tököltek, kapásból belecsaptak a lecsóba. Buried Alive By Love??? Naná, hogy zsírkirály a kezdés!!! Az első szám a Best of lejátszási listámon, gondolhatjátok mennyire örültem magamnak. Az elején nagy volt a lökdösődés, a durvulás, hogy minél közelebb juthasson a tömeg a színpadhoz, de ez is elcsitult. Szép lassan eggyé váltunk a bandával, megnyugodtunk, hogy igen is ITT vagyunk, a srácok pedig nem futnak el sehová. Velük énekeltünk, sőt, ha lehetek kicsit szentimentális, még azt is mondanám, hogy a rengeteg embernek, aki Villé-t, Lindé-t, Gas-t, Burton-t és Migé-t hallgatta, egyszerre dobbant a szíve a koncert pillanataiban. Persze a faszányos kezdés után naná, hogy beütött a krack. Nem is MO. lenne, ha nem lenne technikai malőr. Azért nem bánom, mert Ville addig is beszélt hozzánk.
 |
| Forrás: Saját Ville és Linde a baki pillanataiban |
Szerencsére nem kellett sokat várni, gyorsan megoldották a problémát (kész csoda -.- ) Fel sem fogtam, és jöttek egymás után a kedvencek. Wings of a Butterfly, The Kiss of Dawn, All Lips Go Blue, Soul on Fire... soroljam még??? Teljes katarzis. Sírtam, nevettem, sikítottam, torkom szakadtából énekeltem, tomboltam, és egy kicsit meg is haltam. Oké, hogy imádom az egész bandát, de nem lennék őszinte, ha nem vállalnám fel azt, amit minden ott lévő lány érzett még annó, mikor berobbantak, és még talán most is: plátói szerelmet Ville szerény személye iránt.
 |
| Forrás: Saját Ville Valo |
Egy részem belehalt abba, hogy a gyerekkori bálványát láthatja maga előtt. Mert hogy rohadt közel állhattam. Szinte láttam a szarkalábakat a szeme sarkában, a szája szegletében. A szerelmem megöregedett. És mégsem változott semmit sem. A gyermeki, csintalan, pofátlanul szexi mosoly most is töretlenül ragyogott az arcán. Hol vannak a szénnel keretezett smaragd szemek, a hosszú, vékony ujjakon csillogó fekete körömlakk? Hol van már az a loboncos, ezüst függős, sminkelt arcú fiú, aki nők ezreinek bugyiját varázsolta csiganyálassá? Hát kérem szépen, ott áll fent, a közönség előtt. Férfi lett, érett, és mintha kicsit nyugodtabb is. Talán még jobban beleszerettem. Na és, persze, a kis mocsok nem hazudtolta meg most sem önmagát. A kezében most is ott volt az elmaradhatatlan cigi-sör kombó. Hiába volt rendesen felöltözve, most is volt olyan pofátlan, hogy kéjesen, kacérkodva mozogjon a pódiumon, lassú, fájdalmas halált okozva ezzel a túlterhelt szívemnek.
Bevallom, féltem, hogy milyen lesz élőben hallani őt. Vessetek rám követ, ha úgy érzitek megérdemlem, de az utolsó albumon ( Tears On Tape, 2013 ) hiányoltam belőle valamit. Olyan... fura volt. Mintha egy kicsit a hangszálai felett is eljárt volna az idő. Vagy esetleg megfázott, vagy nem dohányzott akkoriban annyit, mikor felvették a lemezt, tudom is én. De olyan... jó, jó, kimondom, orrhangon énekelt. Elsőő hallásra mellbe vágott ez a tény. Aztán többszöri hallgatásra feltámadt a szerelem az album iránt ( No Love, Into the Night ). De attól még féltem, hogy sosem fogom úgy hallani a hangját, ahogy akkor, mikor megszerettem. Most már belátom, kár volt emiatt egy percig is aggódnom. Az elejétől fogva azt kaptam, amit vártam. Áhh, dehogy, annál jóval többet!!!! Egyetlen albumuk sem ér fel azzal az élménnyel, hogy élőben láthattam, hallhattam őket, hogy láthattam a barátságukat megnyilvánulni az emelvényen. Köszönöm, hogy láthattam őket úgy, ahogy elkezdtek zenélni. Köszönöm, hogy nem adták el magukat a média farkasainak. Köszönöm, hogy a dallam, a hangzás, és a szöveg még mindig a régi, mégis valami új, valami csodálatos.
Bármennyire nem akartam, közeledett a koncert vége. Magamban azért fohászkodtam, hogy hallhassam, amit a legeslegjobban szeretek. Aztán felhangzott a kedvenc, az első... The Funeral of Hearts. Élőben??? Itt??? Most??? Álmodom??? Vagy netán meghaltam??? Hát, bizony mondom nektek, kib@szott eleven voltam. Énekeltem, legjobb tudásom szerint, bár addigra jóformán hangom se volt, megigézve bámultam a bandát, akik a látványtechnikának köszönhetően a "csillagos égen tündököltek". Belekaroltam a mellettem álló, Bp.-re, és a koncertre épphogy befutó barátba, és könnyes szemekkel, átölelve őt kántáltam, hogy valóra vált, láthatom őket, itt vagyok, köszönöm... a koncert véget ért, de a magyar közönség kétszer is visszaskandálta őket, újabb két-két dal erejéig. A búcsú pedig könnyesre sikeredett. Ville az utolsó dalok egyikét a magyar gyökerekkel rendelkező felmenőjének ajánlotta. Csodálatos volt, épp úgy, ahogy a dal, a When Love and Dead Embrace. Aztán eljött az idő, levonultak a színpadról, hogy tovább utazzanak, de a szívem egy részét magukkal vitték. Vetettem egy utolsó pillantást a már üres emelvényre, majd boldog mosollyal kapaszkodtam bele az enyéimbe, hogy a szállásadónk keresésére induljunk.
 |
| Forrás: Saját A színpad, immár üresen, nélkülük. |
Hogy lehetnek emberek ennyire fantasztikusak? Hogy játszhatnak úgy hangszereken, hogy szívünk minden érzését kifejezzék? Nem tudom, de hálás vagyok ennek az öt csodálatos fószernek, hogy erre a nyomorult világra születtek, és hogy megosztják velünk, földi halandókkal a tehetségüket.
Hát, húha.
VálaszTörlésIgazából az oldaladra tök véletlenül kerültem, de nem bánom. A koncerten én is ott voltam, és egyszerűen, ahogy az írásodat olvastam, ismét, újra, és újra áttudtam élni a koncertet, ami úgy tűnik, nem csak nekem volt életem legeslegjobb napja. :) Köszi, hogy elolvashattam, és, ha csak egy 2 percig is, de ismét a Budapest Parkba érezhettem magam, július 24.-én...
XxReginaxX